Buszos történetek Hawaiiban II.

Amerika tömegközlekedési rendszeréről már jó sokat lehetne irni, amit otthon mint kuriózumot olvasna minden RATUC alkalmazott. Sejteni sem merem, mit váltana ki belőlük.
A buszok rendszerének mindennemű profizmusa mellett kedvenceim a belső tér poszterei. Egy fekete-fehér fotón a tavaly elhunyt feketebőrű Rosa Parks ül a busz első ülésén, mögötte egy fehér ember. "Minden itt kezdődőtt egy buszon" - hirdeti a felirat, utalva az 1955-ös decemberi bátor tettére, amikor megtagadta, hogy a törvény szerint átadja helyét, mely a fehéreknek volt fenntartva. Ezzel a forradalmi döntésével elindult a "buszbojkott", ugyanis a feketék úgy szolidarizáltak Rosa asszony letartóztatásával, hogy munkába menet és hazajövet többet nem szálltak fel a buszokra, ezzel csődbe juttatva a tömegközlekedést Montgomeryben, Alabama államban. Első jele volt ez annak a hullámnak, mely véget vetett az annyira megalázó rasszista megkülönböztetéseknek.
Ma már mindenféle nemzet ül a buszon, a Hawaii hőségben pedig kelleme légkondicionálásban lehet utazni. A busz ablakvonulatán van egy egy zsinór, amit ha az utas meghúz, akkor a sofőr tudja, meg kell állnia a következő megállóban. Nem gond, ha a megállók olyan közel vannak egymáshoz, hogy látni lehet őket, a sofőr nyugalommal félrehúz valahányszor megrángatják a zsinórt. Sőt, amikor egy testesebb asszonyság szállt le (a legtöbb Hawaii őslakos iszonyúan túlsúlyos) akkor megnyomott egy gombot, ami jónéhány centivel leeresztette a busz küszöbét, hogy könnyebben lehessen kilépni.
Egy másik "reklám" egyenesen rémisztő céllal készült. Egy utasokkal teli buszt ábrázol, mellette egy kérdés és egy válasz: "Látsz e zsarut valahol? Támadd meg a buszsofőrt és fogsz!" No comment.
No, de amiért irok, az az utolsó Hawaii buszos élmény, késő éjszakában, szintén a 7-es járatán. 11 körül lehetett már, és az utolsó buszra vártunk, amely a hegyre vitt.
Mellettem egy indiai házaspár, egy japán hölgy és egy gördeszkás huszonéves srác. Mikor végre befut a busz és elhelyezkedünk, alig megyünk néhány megállót arra leszek figyelmes, hogy a hátsó ülésen ülő fekete férfi megbarátkozott a gördeszkás sráccal, és barátsága jeléül egy üveget nyújtott át neki, húzza csak meg, akár a jó székely hajnalokon. Elmosolyodtam, hogy azért mégis milyen egyforma a világ...
Nosztalgiám sokat nem tartott, ugyanis pillanatokon belül a sofőr (alacsony, vézna, spanyol illető) megállt az út kellős közepén, elinditotta a vészjelzőket, felkattintotta a villanyt az utastérben és hátrafele iramodott. Erőteljes hangon számon kérte a feketét, hogy hogy mer alkoholt fogyasztani a buszon, majd mindkettőnek kinyitotta az ajtót és orditott, hogy takarodjanak le (nem idézem:). Bocsánatkérések közepette mindkét srác leszállt az éjszaka sötétjébe, ráadásul az utolsó buszról. Összenéztem az indiai házaspárral, mindhárman csak bambulni tudtunk, meg sem mertünk szólalni. Én a végállomáson szálltam ki. Próbatételként ránéztem jól a sofőrre, megköszöntem a fuvart és jóéjszakát kivántam. Fel voltam készülve bármilyen morgásra. Rámmosolygott és szeliden mondta, jó éjt!