Kanadai bringás áldás

Egy hetet töltöttem Kanada nyugati részében, de visszatekintve az események intenzitására, jóval több időnek tűnt. A „nagy Vancouver térség”, ahogy nevezik egy újabb különleges, felfedezésre érdemes féltek. A városokat körbeölelő havasok, fenyvesek és öblök már eleve adnak egy sajátos látványt az előszőr érkezőnek, amely aztán csak tovább fokozódik, ha az emberek mindennapi életét, gondolkodását is sikerül megismerni. Ismét nem úsztam meg „Vándortörténet” nélkül. Mielőtt azonban részletezném, vissza kell térnem egy kicsit 2004 Kolozsvárjához, egy megszokott kollégiumi bentlakási délutánhoz, amikor lehivattak a kapuhoz, ugyanis egy „nagyon öreg biciklis keresi a tanárurat”. Amikor leértem, valóban egy idősnek tűnő öregúr várt rám, irigyelni való, teljes bringás felszerelésben.

- Jim vagyok, Kanadából – mutatkozik be szerényen. Megszállni szeretne egy éjjelre, tisztálkodni és enni valamit, ha lehetséges.

Mire felocsúdok, már két ügyes bicatúrás diákommal, Magyarival és Adamussal ülünk a vendéglőben, ámulva hallgatva Jim bácsi történetét.

74 éves, kanadai egyetemi tanár, szakmája szerint kriminológus. Évek óta ápolja már erdélyi unitárius testvérgyülekezete kapcsolatát Magyarsárossal, de most végre úgy adatott, hogy Bukarestben szervezik a kriminológusok nemzetközi konferenciáját, és igy ingyen ajándékként látogathat Erdélybe. Kiderül, valamennyi világkonferenciára elment, mindig egyszerűen „odabringázott”, mellőzve bármilyen protokollt.

Most épp Bécsből jön, és bár budapesti kollegám váltig figyelmeztette őt, hogy korára való tekintettel Románia nem a legalkalmasabb hasonló kalandokra, ő határozottan folytatta útját. Ahogy hallgatom lelkes beszámolóját, újra és újra megerősitve érzem a kollégistákkal elkezdett egyedi bicatúráim sikerét és értékeit.

- Ez az igazi mód arra, hogy megismerjem egy ország sajátosságait, embereit, és nem utolsósorban szakmámból kifolyólag a rendszerük biztonságát és erkölcsi hátterét – mondja turpisan mosolyogva.

Aztán mi mesélünk magunkról, eddigi kalandjainkról. Mint akik évek óta értjük egymást, otthonosan teregetjük ki az ő (!) Erdély térképét, és útvonalat ajánlunk bukaresti végállomásához. Lelkesen magyarázunk: Torockó, világörökség; Erzsébetváros, pusztulófélben levő örmény sziget; Medgyes, szász örökség.

Máris bűntudatom van. Istenem, hogy merjem útnak engedni ezt a fura vándort egyedül? Amikor aztán a kollégium lépcsőjén nagyot esik, és mindkét srác a levegőben kapja el, akkor végképp kételyeim támadnak, és attól félek, hogy minden bizonnyal nemzetközi gyilkoság cinkosa leszek, ha a tervezet útvonalon bringázni engedem a professzor urat. Már késő. Lebeszélni nem lehet, ezért Zsombi, majd később Kálmán fiaim vállalkoznak rá, hogy legalább Torockóig lebringáznak vele, a legveszélyesebb forgalmat kivédve számára. Még néhány jótanács, őszinte búcsú, aztán másnap hozzák is a hirt a srácok, szerencsésen odaértek, az öregúr kiváló formában van.

Aztán a sok rohanással valahogy kikopott belőlem a kedves találkozás.

Egy héttel ezelőtt váratlanul meglepődtem. A kanadai utazásom gondosan megtervező bizottság jelzi, hogy Viktória szigetén egy harcias öregúr, az újságban felfigyelve nevemre, ragaszkodik ahhoz, hogy találkozzunk.

- Kolozsvári biciklizésről beszél, ismerem e? - kérdik.

Villámként ütött belém kedves jelenléte, igy azonnal rávágtam: szivesen vállalom a kétórányi kompos szigetlátogatást, szeretnék találkozni vele!

Alig vártam a napot, hogy indulhassak hozzá. A kompra való beszállás előtt végignéztem, ahogy a kamionok és turistabuszok, kiskocsik és biciklik tucatjával vonulnak a hajó gyomrába, majd gyorsan átismételtem magamban, hogy milyen kompszerencsétlenségre emlékszem: ugye ott az észtországi, meg a nemrég történt egyiptomi több, mint ezer életet követelő tragédia... Eh, megint ez a komisz erdélyi pesszimizmus, nyugtatom magam, de azért mikor már a korlátról nézek vissza az egyre apróbb pontnak tűnő vancouveri kikötőre, már szinte behunyt szemmel ki tudnám rántani a szék alól a kiszemelt mentőmellényt, és a motoros csónakot is alaposan kitanulmányoztam.

A látvány végül elbűvöl, és birtokba vesz: sötétzöld hullámok, apró szigetek miliomosok luxuskunyhóival, melyet havonta alig látogatnak, az óriáskomppal versenyt úszó fókák, na meg a kitartóan ételt követelő sirályok.

Várom a találkozást. A jelenléte eltéveszthetetlen. Biciklisisak a fején, vastag barna keretes szemüvege mögül immár a 76 éves Jim bácsi mosolyog rám. Szégyenkezve szabadkozik, hogy kocsival kellett értem jöjjön, dehát (és itt hosszas ecsetelése következik a gonosz városi tanácsnak) a bicikliutak a kocsigyártás veszteségére szolgálnak, ezért nincsenek jó szemmel nézve mindenhol Viktória szigetén. Kényelmem nem tart sokká azonban. Háláját - ahogy a garázsban megállunk - rögvest rám löveli. Sisak a fejemre, kerékpár alám és máris követnem kell őt őrült városnézési körútra. Megint elszégyelem magam. Fájós térdemre nem panaszkodhatom, muszáj valahogy lépést tartanom vele, ahogy átsurran két oszlop között, pimasz fiatalsággal felugrat a járdára meg áthajt a meredek hidakon. Közben persze alig véve levegőt: mesél.

- Ez a bringaút, amin most megyünk valaha hires vasútvonal volt. Ma már történelem. Minden kisebb ismertető táblánál befékez, patakok és tavak mentén hosszasan és kritikusan magyaráz. Azt hiszem tudom milyen jövő tenné boldoggá: ha az egész világot körbe körbe csak bicikliutak kötnék össze, és minden ember csak ezt a járművet ismerné. Talán megmenekülne szétvert földünk.

Aztán este, miközben már nagyobb társaságban vacsorázunk, kiderülnek a fő sajátosságok. És ez volt az, amit feltétlenül meg kell osztanom. Kiderül, hogy a helybeli unitárius lelkész akkor volt a legnagyobb dilemmában, amikor a kerékpáregyesület városszinten felkérte, hogy egy bizonyos vasárnapon áldja meg a bicikliket. Talán igy jobban figyelnek majd a közlekedésre és a balesetek is kevesebb számban lesznek. Az áldás végül megtörtént, és ötletesen minden kerékpár kapott egy rózsaszin lehúzóst, melyen vastag betűkkel irta: „This bike is blessed” (Ez a bicikli meg van áldva). Gondolkoztam, hogy nagyon látványosan hökkenjek meg, vagy se. Aztán beugrott egy otthoni aranyosmenti történet a gázcsövek sikerekes bevezetéséről, amikor a helybeli ortodox pópát felkérték, hogy mondjon áldást, ő pedig teljes természetességgel nyitotta ki a liturgiás könyvet a „gázcsőszentelési litániához”, majd tömjénfüstös éneklésbe fogott. Kicsi ám a világ.

Aztán valami mégis betette az ajtót. Kiderült, hogy másnap igencsak nagy esemény tanúja lesz Viktória főtere. A bicikliegyesület szervezésében meztelen kerékpáros felvonulás lesz a veszélyes benzinzabáló észak amerikai terepjárók ellen, az iraki háború és az olajkereskedelem elitélésére. Az eseményen papostól nagymamástól, unokástól rengeteg résztvevőre számitanak...

Ezt már nem értük meg, ugyanis Jim barátom órákkal a start előtt visszakisért a kompon, igy az inyencségről lemaradtam.

Helyette azonban nem kis meglepetésemre honvágyserkentő képeket láthattam a két évvel ezelőtti Kolozsvár- Torokcó útvonalról. Jim kacagva meséli, ahogy kézzel lábbal igyekezett kommunikálni a székely diákommal, majd miközben én kacagtam könnyekkel, ő kriminológiai szempontból elemezte a Brassó-Bukarest útvonalon közlekedő gyors vérszomjas kalauzát, aki egymilió lej zsebpénzt akart kérni tőle a bicikli illegális szállitása miatt. Biztos nagyot nyelhetett szegény, mikor Jim visszakérdezett az ő nevére, megmutatva egyúttal a bukaresti konferencia korrupcióellenes témasorozatát...

Első dolgom, ahogy hazaérek, az ajándékba kapott rózsaszin lehúzóst felragasztom a biciklimre. Elvégre szükségem van az áldásra. Isten veled Jim bácsi, sokat tanultunk tőled.

Buszos történetek Hawaiiban II.

Amerika tömegközlekedési rendszeréről már jó sokat lehetne irni, amit otthon mint kuriózumot olvasna minden RATUC alkalmazott. Sejteni sem merem, mit váltana ki belőlük.
A buszok rendszerének mindennemű profizmusa mellett kedvenceim a belső tér poszterei. Egy fekete-fehér fotón a tavaly elhunyt feketebőrű Rosa Parks ül a busz első ülésén, mögötte egy fehér ember. "Minden itt kezdődőtt egy buszon" - hirdeti a felirat, utalva az 1955-ös decemberi bátor tettére, amikor megtagadta, hogy a törvény szerint átadja helyét, mely a fehéreknek volt fenntartva. Ezzel a forradalmi döntésével elindult a "buszbojkott", ugyanis a feketék úgy szolidarizáltak Rosa asszony letartóztatásával, hogy munkába menet és hazajövet többet nem szálltak fel a buszokra, ezzel csődbe juttatva a tömegközlekedést Montgomeryben, Alabama államban. Első jele volt ez annak a hullámnak, mely véget vetett az annyira megalázó rasszista megkülönböztetéseknek.
Ma már mindenféle nemzet ül a buszon, a Hawaii hőségben pedig kelleme légkondicionálásban lehet utazni. A busz ablakvonulatán van egy egy zsinór, amit ha az utas meghúz, akkor a sofőr tudja, meg kell állnia a következő megállóban. Nem gond, ha a megállók olyan közel vannak egymáshoz, hogy látni lehet őket, a sofőr nyugalommal félrehúz valahányszor megrángatják a zsinórt. Sőt, amikor egy testesebb asszonyság szállt le (a legtöbb Hawaii őslakos iszonyúan túlsúlyos) akkor megnyomott egy gombot, ami jónéhány centivel leeresztette a busz küszöbét, hogy könnyebben lehessen kilépni.
Egy másik "reklám" egyenesen rémisztő céllal készült. Egy utasokkal teli buszt ábrázol, mellette egy kérdés és egy válasz: "Látsz e zsarut valahol? Támadd meg a buszsofőrt és fogsz!" No comment.
No, de amiért irok, az az utolsó Hawaii buszos élmény, késő éjszakában, szintén a 7-es járatán. 11 körül lehetett már, és az utolsó buszra vártunk, amely a hegyre vitt.
Mellettem egy indiai házaspár, egy japán hölgy és egy gördeszkás huszonéves srác. Mikor végre befut a busz és elhelyezkedünk, alig megyünk néhány megállót arra leszek figyelmes, hogy a hátsó ülésen ülő fekete férfi megbarátkozott a gördeszkás sráccal, és barátsága jeléül egy üveget nyújtott át neki, húzza csak meg, akár a jó székely hajnalokon. Elmosolyodtam, hogy azért mégis milyen egyforma a világ...
Nosztalgiám sokat nem tartott, ugyanis pillanatokon belül a sofőr (alacsony, vézna, spanyol illető) megállt az út kellős közepén, elinditotta a vészjelzőket, felkattintotta a villanyt az utastérben és hátrafele iramodott. Erőteljes hangon számon kérte a feketét, hogy hogy mer alkoholt fogyasztani a buszon, majd mindkettőnek kinyitotta az ajtót és orditott, hogy takarodjanak le (nem idézem:). Bocsánatkérések közepette mindkét srác leszállt az éjszaka sötétjébe, ráadásul az utolsó buszról. Összenéztem az indiai házaspárral, mindhárman csak bambulni tudtunk, meg sem mertünk szólalni. Én a végállomáson szálltam ki. Próbatételként ránéztem jól a sofőrre, megköszöntem a fuvart és jóéjszakát kivántam. Fel voltam készülve bármilyen morgásra. Rámmosolygott és szeliden mondta, jó éjt!

Hány évet élünk?

Utolsó napom Hawaiion. Megsimogattam szememmel minden ismerős helyet, párszor megmártóztam még a langyos azúrkékben, aztán pakolni kezdtem. Estére áthivtak a szomszédba, ugyanis egy "néni" meg akart ismerni. Gyanútlanul vonultam fel a trópusi ösvényen. Fura alakú ház, amikor belépek egy fehérhajú néni ül a kanapén, lábai pokróccal betakarva. Megtudom a titok nyitját: Maybelle 1900 október 22-én született, tehát szááázhaaatéééves. Kitűnően ért mindent, nagyitóval olvas, és 3 évvel ezelőtt még saját kis veteményesét gondozta, amig egy este le nem esett. A szomszéd, aki a közeli tornácon pipázott meghallotta a segélykiáltást, amely eleinte egy kismacskáéhoz volt hasonló, de később, amikor a helyszinre ért meglátta, hogy a pórul járt öregasszony kérte a segitséget. Harcolt az életéért, hisz valahogy odavonszolta magát az ablakig, hátha valaki meghallja. Amikor a rohammentősők kijöttek, megállapitották, hogy medencecsontörése van.
-Azóta felépültem ugyan - meséli vidáman, de nem járok többet.
106 év, még leirni is döbbenetes. Mesélte, hogy mikor a Titanic esüllyedt akkor ő már serdülő kislány volt, emlékezett milyen nagy hir volt az a világban. És emlékezett arra is, mikor még nagybátyja fedett lovaskocsikon vitte át néger rabszolgáit Kentuckyból Missouriba. Háborúk sora, közöttük Pearl Harbor tragédiája, melyet az egyik hajóról élt meg, aztán a csendes békés évek, miközben ő tanitóként dolgozott.
- Mi a titka - kérdezem?
Mosolyog rám.
- Régebb azt mondogattam az embereknek, hogy reggelenként mindig megittam egy pohár forró vizet ecettel és mézzel. De ma már úgy érzem tévedésből élek ilyen sokáig.
Kezet fogunk, megengedi nagy nehezen, hogy egy képet is készitsünk.
- Nincs a hajam elrendezve - mondja szerénykedve.
Bandukolok le az ösvényen. Idén lettem 28 éves. Hányszor de hányszor éreztem már a kollégiumi betlakásos rohanásban, hogy halálosan fáradt lettem, és nem utolsó sorban "öreg".
Ma újra tanultam valamit. Van ecetem, mézet szerzek, vizet pedig a mikróban tudok melegiteni...

Milyen magasztos titok marad az, hogy hány évet élünk. Most úgy érzem, egyszerűen jobb recept lesz beosztani az erőm, munkám és időm ezután. Köszönöm Maybelle, az Isten éltessen! Sokáig?